Jeckel Eszter - coach

Lépj ki a szürkeárnyalatból!

Komforzóna
rafting, canyoning

Nem is tudtam mire vállalkozom. Persze tudtam, hogy lesz benne víz, meg túra, meg egyebek, de....

Tényleg nem tudtam, mire vállalkozom.

Tamás küldött egy e-mailt: - Ugye ez nem érdekel minket?!

Az e-mail raftingról, vadvízi evezésről és canyoningról - azt se tudtam mi az - szólt.

Dehogynem. Írtam gyorsan vissza. Idén a csapatépítés ezen formáját is lehetett választani a férjem cégénél. Jó emlékeim vannak a vízről. Igazából minden, ami vizes sport, az az én sportom. Volt idő, amikor reggel hatkor ott úsztam a Hajósban minden nap munka előtt.

Így egyre nagyobb izgalommal vártam a nyár közepét. Gondoltam rá is készülök. Meg is beszéltük Tamással, hogy bizony fele se tréfa, nem vagyunk már olyan fittek és fiatalok, mint harminc évvel, öt gyerekkel és egy unokával ezelőtt. Mi bizony felelősségteljes felnőttek vagyunk. Uccu neki sportolni fogunk.

Eljárogatok zumbázni, na de mi lenne, ha a helyi kilátót is meglátogatnánk egy héten többször is.

Nemsokára egy baráti társasággal fel is caplattunk oda. Ekkor ért az első meglepetés. BORZALMAS VOLT.

Egyszerűen nem értettem. Olyan nehéz volt felmenni, hogy nem ismertem magamra. A zumba adott egyfajta edzettséget, fittséget, energiát. Ebből most semmit sem éreztem. A legutolsó zumba órákon sem éreztem már jól magam. Egy állandó émelygés és telítettség kísért minden órát. Amit előtte éreztem, hogy energetizál, az elveszett.

Hamar kiderült, hogy mint egy rossz elem az alattomban gyulladt vakbelem szépen merítette le az energiámat. Névnapi meglepetésként egy éjféli órán megszabadítottak tőle egy 12 cm-es vágás kíséretében.

Eltekintve attól, hogy nagyon örültem, hogy sikerült megakadályozni, hogy perforáljon, azon tűnődtem, hogy most ebből hogy lesz felkészülés.  Sem a súlyom, sem az edzettségem nem alkalmas extrém sportolásra, de leginkább fel kéne addig gyógyulnom. 

Így hát mit volt, mit tenni a gyógyulás útjára léptem. Ez először is abból állt, hogy két hét szigorú nyugalmat rendeltem magamnak. Ez nem annyira könnyű, mint elsőre hallatszik. Én hiperaktív vagyok. Mozognom kell. Nem értem, ha nem fáj semmim, miért nem tehetek meg dolgokat, mint emelés, hajlongás stb. Valahogy kibírtam. Utána már csak a kímélés maradt. Mint pl. 1000 km autóban Lengyelországba és vissza. 

Közeledett a rafting túra és én nem tudtam rákészülni, viszont jól éreztem magam. Nem voltam kimerült, mint előtte.

Reggel 7-kor indultunk, hogy találkozzunk a többiekkel, hogy konvojban menjünk egészen Bovec-ig. Minden kocsiba került egy cb rádió. Jó buli volt, szinte olyan, mintha egy autóban utaznánk. Jól és gyorsan telt az út, mert jó volt a társaság is. Cb rádión folyamatosan érkezett az idegenvezetés, hol haladunk el, miről híres, stb. 

A Júliai-Alpok csodás volt. A klíma is megváltozott. Már nem volt meleg. Úgy éreztük nem hiába szóltak a figyelmeztetések, hogy tegyünk meleg ruhát is.

 

Bovecbe érkezve egy barátságos kis város fogadott. Mindenféle nyelven beszéltek körülöttünk. Valahogy nem okozott gondot az alvás, így pillanatok alatt reggel lett és indultunk a neoprén ruháinkat átvenni. 

Csak néztük, hogy ezekkel a cuccokkal meg mit is kezdjünk. Sisak, neoprén ruha - plusz felső, ha kéred -, neoprén cipő, mentő mellény. Szépen sütött a nap. Minek kéne felső? Gondoltam én. Az első vízben landolásomnál rájöttem. A tíz fokos víz, tűző napsütésben is tíz fokos. A ruha megvéd. Nem érzed olyan sokkhatásszerűnek a hideget. Én végül is rövid ujjúban toltam végig, de így is jól éreztem magam és a színem is szép barna lett.

Némi eligazítást követően a parton izgatottan vártuk mi következik. Amire elég hamar rájöttünk, hogy ami elhangzott azt mind komolyan mondták. Ahogy a költő írta: - Habár fölűl a gálya, S alúl a víznek árja, Azért a víz az Úr. 

 

Legalább háromszor kötöttem ki egy-egy hullámnak köszönhetően a csónak belsejében. Utána Örs a túravezetőnk a várható hullámoknál nyakon ragadott. Még jó, hogy nem kifelé borultam. Minden esetre nagyon élveztem az egész túrát, ami hozzávetőlegesen tíz km volt. Nem éreztem magam egy percig sem veszélyben. Tény, hogy nem is félek a víztől. Az biztos viszont, hogy elfáradtam a végére. Semmi kétség a laptop billentyűk nyomogatása nem vethető össze az evezőlapát használatával vezényszóra.

Coachként mondom, hogy semmilyen laboratóriumi körülmény nem tud így összekovácsolni egy kis csapatot, mint amikor az életedet bízod rá a többiekre.

Fél egy körül értünk vissza. Őszintén szólva nem sok étvágyam volt, a fizikai erőkifejtés valahogy elvitte. Pihenni viszont mindenképpen jól esett volna. 

Tudtuk, hogy délután még egy program vár és mivel az időjárás nem tette lehetővé a hydrospeedet egy kenu túra váltotta fel.

Amit viszont nem tudtam, hogy a program megköveteli, hogy ketté váljon a csoport. Így az egyik fele canyoningozni megy, a másik kenuzni. 

Egészen őszinte leszek. Én úgy éreztem, hogy a délelőtti alkalom után képtelen lennék canyoningra menni. Felmászni, hogy utána lecsússzak. Eleve tériszonyom van és úgy képzeltem, hogy ha majd ott leszek, akkor eldöntöm akarom-e vagy sem. Tamás viszont nógatott, hogy ha már ott vagyok, akkor menjek.

Nem tagadom egy kicsit cidriztem, de belevágtam. Felszerelést megkaptuk. Itt nem kellett mentőmellény, viszont kaptunk beülőt. Elindultunk a Susec patakhoz. Normál esetben 30 perc fölfelé az út, de mint ahogy írtam nem voltam túl edzett formában. Eltekintve attól, hogy a neoprén cipőben pont minden kis szar kavicsot érzel, ráadásul plusz harminc fok, rád kötve a neoprén ruha hátizsákként és lépkedhetsz felfelé a negyven centis lépcsőkön. Később már lépcső se volt, csak a gyökerek által kialakult út, melletted pedig a szakadék. Egyre inkább úgy éreztem nem vagyok normális, de a túravezetőnk - egy szlovén srác, aki csak angolul beszélt - mondta, hogy higgyem el már túl vagyunk a felén már csak a következő kanyar utáni két kanyar van mi mögött szinte csak egy ici-pici emelkedőt követően látszik már az út utolsó harmadának első negyede......

Legalábbis ilyen érzésem volt. A tériszonyban az a rossz, hogy lefele még rosszabb menni. Így úgy döntöttem, hogy inkább fölfelé megyek, mint visszaforduljak egészen addig míg meg nem érkeztünk egy olyan részhez, ahol 100 métert kellett lefelé mászni kötélbiztosítással. Nagyon helyesek voltak a csapatomban lévők és az utánunk következő mindenféle nemzetiségű csoportok, mert tényleg biztattak, de ott és akkor én nem tudtam a sziklán lefelé mászni. Úgy döntöttem, hogy visszafordulok egy bizonyos pontig és ott csatlakozom hozzájuk. Sikerült meggyőzni a túravezetőt és a segítőjét, hogy a férjem már huszonnyolc éve támogat ilyen és hasonló helyzetekben, higgyék el vissza találunk a hídig. 

Még egyszer mondom, hogy mind a túravezető, mind pedig a csoportunk tagjai fantasztikusan előzékenyek, megértőek és segítőkészek voltak. Nem lebeszéltek, bátorítottak.

Visszatértünk Tamással a hídig és lemásztunk árkon-bokron át a patakba. Ekkorra már olyan elpilledtek voltunk, hogy komolyan mondom Isten ajándékának tekintettük a vizet, ami iható is ott fent. Fogtuk magunkat és hanyatt dőltünk a tíz fokos patakban és vártuk a többieket. A csoportok, akik elhaladtak csak néztek ránk bambán, hogy mi a csudát keresünk mi ott.

Amikor a csapatunk megérkezett elkezdődött az igazi kaland. Csúszós köveken hol vízben, hol száraz sziklákon mászkáltunk le-fel. Itt-ott kisebb-nagyobb vizekbe ugráltunk, csúsztunk. (Komolyan nem értem miért fizetnek vízi vidámparkokért.)

Amikor a tériszonyomról írtam, komolyan gondoltam. Gyermekkorom óta szenvedek tőle, de az idő előrehaladtával csak súlyosbodott. Az egyik oka ennek a kirándulásnak pont ez volt. Egyszerűen idegesített és szerettem volna leszámolni vele. Akadályoz a szabad mozgásban, a környezetem élvezetében. Így nem annyira furcsa, hogy már az elején eldöntöttem, hogy márpedig én le fogok ugrani a canyoning végén lévő szikláról, azaz 13 m magasból.  Amikor odaértünk egy kicsit megijedtem, de csak egy kicsit. Ha valaki ismer, tudja, hogy képes vagyok a kitűzött cél felé menni. Megkönnyítette a döntésemet, hogy volt döntésem. Választhattam volna másik utat, de nem azt választottam. Ráadásul elárulhatom nektek, hogy volt biztosító kötelünk. Minden esetre nagy élmény volt saját magamnak. Nagyon jó érzés volt végig csinálni, ugrani, megérkezni. Büszke lenni magamra, hogy a saját határaimat feszegettem és nem feszítettem túl.

 

A nap végére olyan tökéletesen kikapcsoltam, hogy nem is tudtam, hogy otthon milyen problémáim voltak. Egyszerűen az ember nem tud agyalni két sziklamászás között a gondokon, bajokon, alternatívákon.

Másnap reggel összeszámolva a kék foltjaimat és érezve mindegy egyes izmot - amiről nem tudtam, hogy van, azt is - mentünk újra felszerelésért. Kicsit lassabban, mint előző nap, mert az izomláz kissé gátolt. A terv szintén a soca folyón lemenni, de most kenuval. 

Tekintettel arra, hogy az elmúlt éveket nem jógapozícióban töltöttem a sarkamon ülve, kissé szokatlan volt hosszú ideig a pad alá behajlított lábbal ülni és evezni. Az evezéssel semmi bajom. A kissé hiperaktív (elnézést) Gabent kaptuk túravezetőnek harmadiknak a kenunkba, aki rajtunk kívül két másik kenut instruált. Tamás és én néztünk ki a legszerencsétlenebbül - gondolom én -, aki magától nem biztos, hogy életben marad. Sokkal labilisabban éreztük magunkat, mint a raftingban és "sikerült" az, ami állítólag rég nem. Túravezetőstül borultunk, mert nem a szikla felé dőltünk, ahogy kellett volna. Hiába, annyira életellenesnek tűnik, viszont többet nem borultunk.

Tekintettel arra, hogy a másik két kenu és rafting is közben érdekes tetteket hajtott végre, hirtelen túravezető nélkül találtuk magunkat, mert menteni kellet, aki menthető volt. Persze emberéletben nem esett kár, de egy lapát ott lelte a halálát. Így viszont - csak mert annyira udvarias vagyok és jó volt a neveltetésem - én maradtam lapát nélkül. Innentől haverok, buli, fanta, hátradőlés és a táj nyomon követése volt a feladatom. 

Ez után már csak a raftingból kiborult egyedet kellett az egyik kenuban elhelyezni. 

A nap végén megint nem kellett ringatni. A Lengyelországból hozott vodkával és soplicával koccintottunk azt jó éjszakát! 

Másnapra maradt a haza út, ami akár eseménytelen is lehetett volna, de mivel gondoltuk felugrunk a Mangártra, bebizonyosodott, hogy van még a tériszonyomból egy kevés, csak a megfelelő magasságot kell hozzá prezentálni. 

 

Videofelvétel bizonyítja, ahogy azt kiabálom, hogy ne menjen Tamás a szerpentin szélére. Inkább a biciklis kenődjön fel a sziklafalra, mint mi essünk a szakadékba.

Az adrenalin maradéka még mindig dolgozik bennem, de azt elhatároztuk, hogy jövőre a céggel benevezünk a montenegrói Tara folyón való 84 km-es raftingra és canyoningra.

 

Amit másként csinálnék: mindenképpen fel kell készülni - legalábbis testben - már csak azért is, mert jobban élveztem volna az egészet, ha nem a saját korlátaimat kell legyőzni. Ld. túlsúly. 

Amit tanultam belőle: Sokkal több rejlik bennem, mint saját magam gondolnám. Csinálni kell, nem beszélni róla. Ott és akkor kell megélni a dolgokat, amikor történik. Ha valamit kitűzünk célnak, pont ilyen kis lépésekben kell dolgozni. Egyik lábam a másik után és slussz. Előbb utóbb felérünk, leérünk, csak néha van egy-egy nagyobb ugrás, amit meg miért ne léphetnénk meg. Vannak körülöttünk. Figyelnek ránk, vigyáznak ránk, biztatnak, kísérnek, kitartanak.


ui.: Ratingos coachingot vállalok!


Kérdések: Mi a legszebb reményed a túrával kapcsolatban? - Talán, hogy életben maradok?!

Mikor éreznéd úgy, hogy teljesítetted a túrával kapcsolatos elvárásaidat? - Hm, ha végig megyek az úton?!

Milyen apró előjelek mutatnak arra, hogy képes vagy végig menni?  - Talán hogy az egyik lábamat a másik után teszem és túl lépek a peremen?

Ha az életedet ehhez a túrához hasonlítjuk, milyen párhuzamot tudsz vonni vele? - 

Néha úgy érzem, hogy a hullámok elborítanak engem is, de jó odafigyelni arra a hangra, ami egészen pontosan mondja, hogy merre dőljek, mikor tegyek látszólag életveszélyes manővert, mert pont az segít.


Ez a blogbejegyzés nem jött volna létre, ha nincs az Irgalmasrendi Kórház jó csapata, aki jó munkát végzett és a varratom kitartott árkon bokron is túl.

Nincs a Prolan Zrt., a férjem munkahelye.

Nincs a Hungarorafting és a túravezetői.

A bejegyzés trackback címe:

https://kavedaralo.blog.hu/api/trackback/id/tr812888938

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

Jeckel Eszter - coach

Mindenről, ami a neveltetésünkből adódik, amilyenre kondicionált az élet, a szüleink, az iskola. Ebből élünk ma és ez hat ránk. Így élünk a házastársunkkal és így neveljük a gyermekeinket.

Friss topikok

süti beállítások módosítása