Tulajdonképpen koszos és poros volt minden a műteremben. A lánynak mégis minden megtetszett azonnal. Az illatok, a finom porréteg, a művészi káosz. Itt egy mellszobor, ott egy gipsz orr vagy éppen fül. Furcsa padok, rajzbakok és még furcsább emberek. Valahogy odakerült és gondolta megnézhetné, hátha ő is tud rajzolni. Amikor azonban körül nézett hihetetlen alkotásokat, rajzokat, szobrokat látott mások keze alatt alakulni. Szinte azon nyomban fel is adta volna. Mit keres ő itt?
Megkérdezték, hogy hozott-e szénceruzát? Az meg mi? Gondolta magában. Valami furcsa hosszúkás széntapintású vékonyabb, vastagabb pálcákat adtak oda neki. - Rajzmappa van? - Hm. Nincs.
Leültették egy bakra és azt mondták, hogy rajzolja le az előtte lévő szobrot. Nem létezik, hogy ezt lerajzolja. Eddig csak sík dolgokat rajzolt. Igaz abból mindent. Egyszer lerajzolt valamit, de az anyukája azt mondta, hogy ezt biztos nem ő rajzolta. Sokáig el is ment a kedve a rajzolástól. No meg azért is, mert soha nem volt elég ceruzája a tolltartójában. Nem volt hegyük, vagy nagyon hiányos volt. Otthon ez nem számított. Senki se foglalkozott azzal, hogy mi van bepakolva vagy éppen mi nincs bepakolva az iskolatáskába. Sokszor nézte irigykedve az osztálytársai szépséges ceruzáit, radírjait.
Nekikezdett és húzta egymás után a vonalakat. Egy fura figura volt a szobor, furcsa lógó szemhéjjal. Olyan volt, mint valami ókori filozófus. Persze ezt akkor ő még nem tudta. Mit sem tudott az ókori filozófiáról. Valami azért csak alakulgatott és a fény-árnyék különbségeiből egy kicsit életre kelt az élettelen és a papíron is megjelent ami előtte volt. Egy oktató jött oda és kérdezte, hogy hol tanult rajzolni. Mondta, hogy sehol. Ötödiktől nyolcadikig csak 3-as volt rajzból. A rajztanár volt az osztályfőnök is. Tele volt aggatva a fal az ő rajzaival, ami kizárólag síkidomokból állt. Síkidomokat pedig nem annyira szeretett a lány rajzolni.
Akkor hogy tud ilyen jól árnyékolni? Nem nagyon értette a lány, hogy miről beszél az oktató. Csinálja azt, ami a kezében van. Vagy a fejében. Fogalma sem volt, honnan jön elő a rajzolás. Egyébként is elég furcsán élte meg önmagát a családjában. Ezzel a rajzolhatnékkal nem nagyon tudtak mit kezdeni. Szerette a verseket, szeretett rajzolni és gyermekláncfűből koszorút fonni a focipálya mellett, ahol a nővére focizott mindig a fiúkkal. Valahogy nem a családjába valónak érezte magát. Senki nem volt olyan, mint ő. Nem jobb volt náluk, csak más. Ő legalábbis így élte meg.
Később beszélgettek a nővérével, hogy lehet hogy rossz helyen tanult tovább. Lehet, hogy van olyan iskola, ahol kamatoztathatná ezt az újonnan felismert tudását. Találtak is egyet a Török Pál utcában, amit fel is hívott a lány, de mondták hogy sajnos már túlkoros. 15-16 éves lehetett. Már nem volt rá mód, hogy átvegyék a Képzőművészeti Szakközép Iskolába. Ezzel be is fejeződött a képzőművész karrierje. Azért negyven éves kora után csak úgy a maga szorgalmára csak kitanulta az ötvös szakmát is és néha titokban elő-elő veszi a szénceruzát is. Mostanában kicsit többet, mert a legkisebb gyermekét felvették oda, ahova neki esélye sem volt beiratkozni.
Azért titkon azon gondolkodik, hogy már megint beül az iskolapadba és végre összeér benne a két oldala. Az emberekkel való foglalkozás, segítő beszélgetés és a művészeti. Ehhez jó képzés a művészetterapeuta.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
