Közel húsz éve foglalkozom így vagy úgy emberekkel. Korábban, mint tanár, most mint coach. A pályám legelején egy jól megtermett helyes roma fiú a kérdésemre, hogy mi szeretne lenni, azt válaszolta, hogy kukás. Csak egy pillanatig döbbentem meg. Ez már nem az a kor, amikor a kis óvodás fiú csillogó szemmel nézi a kukásokat, amint a kukát felteszik az autó liftjére és az szinte magától beborítja a szemetet. Egy pillanatig tartott, amíg átfutott az agyamon, hogy bizony ez fele sem tréfa és rögtön meg is kaptam a magyarázatot. Tudom-e, hogy milyen jó cipőket, meg ruhákat lehet a kuka mellett találni. A múltkor is egy adidas cipőt talált a nagybátyja.
Nem is oly rég van néhány olyan pro bono coach kliensem, akik hihetetlenül nehéz helyzetből jöttek. Nyolc általános a végzettségük. Van velem közel egykorú is és hihetetlen bátorságot tapasztalok náluk. Nem azt nézik, hogy milyen rossz dolgok történtek velük, hanem kinéznek maguk előtt egy apró pici célt és elindulnak afelé. Ilyen cél pl. egy takarítói állás, de az is, hogy visszaülnek az iskolapadba, hogy szakmát tanulhassanak.
A legcsodálatosabb viszont az, hogy mindenféle allűröktől mentesek. Amikor keressük az erőforrásaikat, nem mismásolnak. Tökéletesen tisztába vannak az erősségeikkel és a gyengeségeikkel. A lehetőségeikkel és a veszélyekkel, amik rájuk leselkednek. Nem kell belőlük kiudvarolni a válaszokat, mert akarnak magukért tenni.
Komolyan mondom, hogy minden egyes alkalommal úgy állok fel, hogy én kaptam tőlük valamit és nem én adtam.
Nektek milyen cél tűnik lehetetlennek? Túl nagy lépésnek? Mi az, amit ma megtehetsz magadért?
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
