Jeckel Eszter - coach

Magyarország egy szégyen alapú társadalom. Nagyon-nagyon mélyen gyökerezik ez a gondolkodási forma. Olyan mélyen, hogy szinte még észre venni is alig tudjuk a gyökereit. Annyira mélyen, hogy szinte már elfogadott etikai norma megszégyeníteni valakit.

Persze lehet ez ellen tiltakozni, de elég megnézni egy-egy  esemény posztja alatt a kommenteket olvasni, hogy észre vegyük az átlag magyar ember mi mindent tenne meg azzal aki hibázott. Itt most nem felmenteni akarom azokat, akik hibáznak. Még véletlenül sem. Úgy gondolom, hogy ha valaki rosszat tett, annak következményeinek kell lennie. Bűn-büntetés, hiba-helyrehozatal stb. DE. Nem értek egyet azzal, hogy a megszégyenítés legyen a büntetés. Magával a megszégyenítéssel sem értek egyet. Szerintem amikor valaki megszégyenít egy másik személyt, az visszaél a hatalmával, szerepével és jogtalanul olyan helyzetbe hozza, amire nem szolgált rá. Hiszek abban, hogy az emberek érdekek mentén mozognak és azt gondolom, hogy aki megszégyenít, hozzájut valamilyen "értékhez". Hatalmat nyer, annak az érzetét, hogy ő irányít stb. Úgy érzi, hogy ha nem szégyenít meg, akkor valamit veszít. Nem ő irányít, valamivel kevesebb lesz.

"Tanár egy hatodikos fiúnak a tanév utolsó előtti óráján. Gyere ide és felelj az egész éves tananyagból az osztály előtt. Ha sikerül, átengedlek. (nem sikerült)

- Meg foglak buktatni.

- Megbuktatni? Hogyhogy? 

- Nem érted? Megbuktatlak, nem számít, hogy milyen az átlagod, megbuktatlak. 

Másnap az iskolában. 

-Nem gondoltam tegnap komolyan, csak vicc volt.

Néhány cím az elmúlt hónapok újságcikkeiből:

- Öngyilkos lett a 9 éves fiú, mert rossz osztályzatot kapott.

- Öngyilkos lett a 12 éves fiú, mert otthon felejtette a házi feladatát.

- Megalázták a tanárai, ezért lett öngyilkos a 12 éves kislány.

Sajnos túl sok hasonló esetet lehetne összeszedni. A közös bennük, hogy a gyermekek szégyenkeztek. 

Talán nincs is olyan felnőtt, aki ne emlékezne egy-egy gyermekkorában ellene elkövetett megszégyenítésre. Nincs olyan terapeuta, coach sem, akinek ne lenne a palettáján önismereti foglalkozásaiban a szégyen leküzdése, feldolgozása.

Mi az, amit tehetünk?

Pedagógusok sokat tehetnek annak érdekében, hogy kiirtsák a gyakorlatukból a megszégyenítést, mint nevelő eszközt. Jó lenne, ha ráébrednének, hogy a megszégyenítés az egész embert elítéli, hibásnak találja és pellengérre állítja, míg a valódi célnál a  jobbá formálásnál csupán azt kéne elítélni, ami rossz. Magát a rossz cselekedetet. ezt rosszul tetted! Azt elrontottad! Stb.

Szülőként tudatosíthatjuk magunkban, hogy nálunk mi az amit befolyásolt a nevelésünk? Mi az amit a korábbi szégyenélményeink alapján teszünk?  Még inkább nem teszünk. Ha meg vannak ezek a minták, sokkal könnyebben azonosíthatjuk, hogy mi milyen szégyen nyomokat hagyunk a gyermekeinkben. 

Egy egyszerű példával élve. Pistike eltöri a vázát, mert szaladgált a szobában és nekiment. Klasszikus példaként a szülők ilyenkor élnek a tanult mintával és Pistike felé fordulva, esetleg kellő mimikai támogatással mondják Pistikének: Szégyelld magad! 

Pistike rögtön hozza a tanult mintát és szégyelli magát! Azaz elvörösödik, elbújna, szeretné, ha megnyílna a föld alatta stb.

Mi történt? Pistike rosszat tett. Ez tény. Nem az a rossz, hogy úgy viselkedett, mint egy gyerek, mert ez vele jár. Az a rossz, hogy a váza ennek következtében eltört. 

A helyes hozzáállás talán ez lehetne: Pistike kárt okoztál. Eltörted a vázát és ezt nem tudjuk pótolni. Amit tettél rossz. Nem tilos rohangálni, de meg van a helye és az ideje. A zsebpénzedből veszünk új vázát.

Sorolhatnám tovább, hogy főnökként, munkatársként, barátként, hogyan lehetne változtatni ezen az alap attitűdön, hogy ne a megszégyenítés legyen a fejlődésre sarkallásnak az eszköze, mert nem működik és hatalmas sebeket ejt, nyomokat hagy egy életen át.

Soósné Jeckel Eszter