Jeckel Eszter - coach

A középiskolai felvételire készülő gyermek végre elérkezik abba a korba, amikor épp itt az ideje, hogy szembe nézzen a rá váró világgal. Lehet, hogy megint a lábára taposok némelyeknek, de miért az a hiba, ha valamit kimondanak és fény kerül rá? Miért nem az, hogy egyáltalán létezik?

Egyik nap a aktuális gyermek azzal tért haza, hogy az iskolában - 8. osztály - az osztályfőnök elmondta nekik, hogy bár tilos a középiskolai felvételi eljárás keretében megkérdezni, hogy ki-ki hányadiknak jelölt be egy-egy iskolát, de a gyakorlat azt mutatja, hogy ezt még is megteszik. Erre felkészülve, a gyermekeket felkészítette, hogy a saját érdekükben mondják azt minden egyes helyen, hogy az elsőnek azt a konkrét intézményt jelölték meg, mert mindenképpen oda szeretnének menni. (Igaza volt) Nem egészen értem az egész eljárási rendet, hogy ez kinek milyen előnyt szerezhet, min változtat, de biztos fontos az iskolának. Én pedig a nagy fokú naivitásommal egyébként is úgy képzeltem, hogy az iskolák szabálykövetők és biztos, hogy nem kérdeznek ilyet egy kamasztól, amikor tudják, hogy az tilos.

Mondom, naiv voltam. Három egyházi, egy állami intézményt jelöltünk be. Mindhárom, ismétlem mindhárom egyházi intézményben kivétel nélkül rákérdeztek, hogy hányadiknak jelölte be az intézményt. Az egy állami valószínűleg azért nem tette, mert nem szorul rá. Oda szinte elképzelhetetlen, hogy valaki másodiknak jelentkezzen. Volt, ahol a kamasz gyermek gondolkodás nélkül rávágta, hogy persze elsőnek oda jelölte magát, volt ahol elmondhatta, hogy egyértelműen az első helynek egy másik iskolát adott meg és "csak" másodiknak jelölte az aktuális intézményt. Én pedig szégyelltem magam az egész rendszer helyett. Hogy akarunk felnőttként bármit tanítani a kamaszainknak, ha már a kapujában nem az őszinteséget látják tőlünk, a leendő tanáraiktól? Hogy várják, hogy példaként nézzenek majd fel rájuk? 

A másik kiütköző dolog, amivel találkoztunk, hogy minden középiskolában őszinteséget várva, szinte egyezményesen elvárják a sablon válaszokat. Nem arra kíváncsiak, hogy kicsoda, micsoda az a gyermek, aki oda érkezik hozzájuk, hanem egy rózsaszín ködöt. Ebben a rózsaszín világban minden kedves, csillogó szemű diák enyhe félmosollyal az arcán esténként Ábel a rengetegben-t olvas, kijegyzeteli az aznap hallott idegen kifejezéseket, amit maga elé tűz egy táblára, hogy másnap is emlékezzen rá és halk, nyugodt Beethoven etűdökre hajtja álomra a fejét. Elképzelhetőnek tartom, hogy fenti gyermek létezik, de egész biztos, hogy nem azonos azzal, aki velem egy háztartásban él és én ezt nem sajnálom.

Azt sajnálom, hogy az első típusú gyermekeket várják az iskolákba. Azt sajnálom, hogy egyetlen helyen sem kérdezték meg, hogy ő - mármint a gyermek - mikor érezné úgy, hogy jó abba az iskolába járni és mi az amit ő ehhez hozzá tud majd tenni, ha oda jár? Tudom, tudom, ez olyan "kócsos" duma, de tudom, hogy működik, működhetne. Ha néhány ilyen bemenő kérdést feltennének, lenne egy alapjuk, amire hivatkozhatnának, hogy de hát ez olyan, amit te is szerettél volna. Ezt akartad az elején és mi igyekeztünk veled közös hangot találni.

Sajnos ez nem így van és inkább az össznépi hazugságcirkuszban vesz részt iskola, szülő, gyerek. Idomítva a gyereket, hogy hol mit válaszoljon. Hol örülnek annak, ha a Trónok harcát olvassa, és hol tilos ilyen választ adni? 

Olyan ez - ahogy egy barátunkkal beszéltünk róla -, mint amikor a takarítói álláshirdetésre motivációs levelet kérnek. Mit is írnak ebbe a motivációs levélbe? Szeretem a tisztaságot. Már gyermekkoromban is erős kötődést éreztem a hipó szaga után. Nincs is felemelőbb, mint mikor a kilöttyent kávéfolton végighalad a vizes törlőrongy és a helyét a tisztaság veszi át. Hagyjuk már! Próbáljunk meg őszinték lenni és legalább beszélgetni a gyermekünkkel ennek a világnak a visszásságairól.